Corpora in Si(gh)te

A Coropra Velencében Maróti Géza jövőre száz éves pavilonjából indul ki, azt egészíti ki, építi tovább. Azok számára, akiket érdekel e épület története, a 2005-ös, 51. Velencei Biennále weboldalának vonatkozó összefoglalója nyújhat némi információt, melyet e bejegyzésben is olvashat.

A velencei magyar pavilon története

Az 1895-ben elindított Velencei Nemzetközi Képzőművészeti Kiállításon Magyarország a kezdetektől fogva részt vett, de önálló kiállítási épülete, saját pavilonja 1909-ig nem volt. Az első évek kiállításain való sikeres magyar szereplés hatására és elismeréseként Velence ingyenesen ajánlott fel telket Magyarország számára a Giardini Pubbliciben, a biennále területén, egy önálló műcsarnok létesítésére. Az épület megtervezésére Maróti Gézát, a magyarországi szecesszió fontos és sokoldalú művészegyéniségét kérték fel, akinek munkáit akkor már Olaszországban is jól ismerték. Maróti (1875-1941) egy személyben volt szobrász, építész, rajzoló és belsőépítész, és munkáiban a korszak összművészeti törekvéseinek teljességét próbálta sajátos formában visszaadni.

Az épület az olasz és a holland pavilon után harmadikként készült el 1909-ben, kiváltva az olasz sajtó dicséretét, amely leginkább az architektúra és a díszítési részletek nemzeti jellegét, ötletes, egyéni motívumait emelte ki. A magyarországi fogadtatás már nem volt ilyen egyértelmű. Egyesek hivalkodónak, rossz terembeosztásúnak titulálták az épületet, de a szakmai körök többségében elismerték és a korabeli ízlésnek megfelelően el is fogadták azt.
Az első világháború éveiben a pavilon állapota erősen leromlott. 1913-1922-ig nem lehetett rendeltetésének megfelelően használni. 1922-től újra indult az épület művészeti használatba vétele, de a következő tíz év során a pavilon állaga tovább romlott, a magastető nagy fesztávolsága és megrongálódása egy teljes körű rekonstrukciót vetített előre. A 30-as évek közepén tervek készültek a csarnok átépítésére, de közben, 1938-ban a biennále vezetése még a pavilon áthelyezését is fölvetette. Az átépítésből 1938-39-ben mindössze állagjavító munkálatok valósultak meg és a második világháború kitörése a felújítást a 40-es évek második felére tolta ki.

1948-ban egy szélvihar úgy megrongálta az épületet, hogy a parkettázatot fel kellett szedni és az olasz hatóságok folyamatos közbenjárása mellett egy végeláthatatlan huzavona kezdődött az építmény sorsáról. Velence polgármestere bezáratta, majd lebontással fenyegette a magyar pavilont, miközben a hazai illetékesek nem tettek komoly lépéseket az épület felújítása érdekében. Az 50-es években készültek ugyan tervek az átépítésre, de ezekhez az olasz fél nem járult hozzá. Végül 1957-ben Benkhard Ágoston tervei alapján kezdték meg a pavilon átépítését, mely 1958-ra be is fejezodött. A régi szecessziós jelleget, a polgári múltra való emlékezés szimbolikus motívumait az épületből eltüntették és ezzel a kor szellemének jobban megfelelő, semlegesebb, hűvösebb, korszerűbb tereket ill. hangulatot alakítottak ki.

Az 1980-as évek végére azonban ismét felmerült az állagát vesztő csarnok felújításának szükségessége. 1991-ben Csete György építészt bízták meg a kiállító terem rekonstrukciós munkáinak megtervezésével, amely azóta fokozatosan valósul meg. 1993-ra megerősítették az épület (pince) szerkezetét, 1995-re pedig elkészült a főhomlokzat teljes rekonstrukciója a két nagyméretű, Kőrösfői Kriesch Aladár tervezte mozaik restaurálásával egyetemben. 2000-ben befejeződött a tetőszerkezet korszerűsítése az időközben „különös fontosságú ingatlanná” nyilvánított épületben. A műkőfelületek és az eredeti mozaikképek további restaurálásával a velencei magyar pavilon épülete hamarosan teljesen felújítottnak tekinthető. Mindemellett a ház hangsúlyos építészeti kialakításával, domináns jellegében kevéssé felel meg a korszerű kiállító- és bemutatóhely követelményének, így annak tere, megjelenése az utóbbi időkben számos művészi koncepció nyomán ad okot beavatkozásra, pavilon-gondozásra.

Forrás: http://www.biennale2005.hu/kicsiny_b/navigation_31_h.htm