Corpora in Si(gh)te

Kérdéses és válaszok sorozatunk második részében Márton Enikő az építész szemszögéből vizsgálja, miért is érdemes foglalkozni a Corporával, illetve mi is e projekt üzenete a építészszakma felé:

Corpora: Mennyire új az építészetben ez a generatív módszer?

Márton Enikő: “Az építészetben” mondjuk új, de mindjárt pontosítok. Az építészeti oktatásban egyáltalán nem. Én kb. nyolc egyetemről tudok jelenleg a világban, ahol nagyon hasonló diák-projektek születnek. Sőt magam is ilyesmit oktatok. A nagy-nagy különbség, hogy az építesz diákoknak nincs meg a programozási hátterük, és mar igazából nem fér bele az oktatási anyagba meg ez is. Persze azért használunk programozást. Meglévő 3D-s softwareket scriptelünk, tehát felhasználjuk a már beépített kitalált algoritmusokat, és egyszerűsített (vagy talán így éppen bonyolított) rendszereket futtatunk. Megvan az-az előnye, hogy az alapegység szinte bármilyen vonalstruktúra, felület, felület-rendszer, akar tömör elem is lehet, ez már program fuggő. A meg igényesebbek a parametrikus softwareket használják és scriptelik, ami matematikailag sokkal pontosabb, sőt, benne van egy olyan tényező is, hogy a mérnökök is tudjak használni, hogy számíthassanak terhelést és feszültséget, ami nyilván a Corporabol még 🙂 hiányzik.
Tehát, amit innen én látok, hogy nagyon sok hasonló, sőt hasonlóan kinéző projektet láttam, kritizáltam a review-kon. Nekünk építészeknek igazából mindig az a fő kérdés, hogy mi az “analóg” input, tehát mi az ami miatt a rendszer változik. A nagy kérdőjelek természetesen a kiindulási állapot/ elem, es, – mivel itt olyan munkákról van szó, ahol a végen egy megvalósult épületnek/elemnek kell létrejönnie – a megállási pont körül vannak. Itt mindig beleütközünk abba, hogy egy alulról vezérelt rendszerben mégis kell legyen felülről vezérelt döntés, hiszen “tervezési kérdés” a kiindulási állapot, a szabályok, a “befogadó forma” (pl. ebben az esetben), stb. Aztán szépen latjuk, ahogy a rendszer alakul, “fut”, fejlődik, stb., de mindig nagyon kritikus, hogy hol állítom meg? Miért? Ezek azok a döntések, amit építészetileg nagyon meg kell indokolni, főleg, ha a programozási tudás nem kielégítő 🙂

C: Oborny Bea biológus egy előző bejegyzésben azt firtatja, mi újat tud hozni a Corpora az építészet számára? Ő az L-rendszereket (formális nyelvtanoknál alkalmazott, leíró rendszerek) hozza példának szakterületéről, amelynek alkalmazásához hasonlítja ezt a projektet is.

ME: Az L-rendszerek nagyon is képbe vágnak. Sokan próbálkoznak ilyesmivel a generatív építészetben. Nyilván a legegyszerűbb, amit legelőszőr tanítunk, az egyszerű egy elemből álló, felépülő, populáció, ami a legegyszerűbb síkbeli elrendezésből indul ki. Aztán ez a rendszer térben tudja változtatni az elemek egyedi/lokális elhelyezkedését, elfordulását,helyzetet illetve parametrikus softwarekben az egymáshoz való viszonyát is, tehát globálisan is változik annak megfelelően, hogy milyen értékeket és algoritmusokat adunk meg a szabályokban. Aztán továbblépünk olyan algoritmusokra, amelyek mar valamire reagálnak / azaz reszponzivak (na, ehhez mar hiányzik a programozási háttér, tehát ezek sokkal inkább elméletben felállított szabályok, amiknek a kiindulási forma és elem, a megkötöttségek, és az algoritmusban használt értékek a megfeleltetések és nem a valós “analóg” input.
A növekedő rendszerekhez szinte el se jutunk, illetve az a tapasztalat, hogyha el is jutunk, akkor is a rendszert nagyon rövid ideig lehet futtatni, mert olyan bonyolulttá kezd válni, hogy építészetileg meg nem felismerhető benne a rend.

C: Röveiden összefoglalva pár pontban leírná, miért tartja építészeti szempontból különlegesnek a Corpora rendszert?

ME: A Corpora szerintem a következők miatt különlegesebb, mint a többi hasonló projekt, amit eddig láttam:

• Nem foglalkozik a “stopping point” problémával, egyszerűen látom futni a rendszert, tehát egy folyamatosan változó “építészetet” tár elénk. Ez ugye itt ingoványos talaj építészeti szempontokból, egyenlőre! Technikailag még a statika nyelvet kell beszelnünk. Bizonyos részei mar változnak az épületeknek, de “generatív építészet” eddig azt jelentette, sőt meg most is 🙂 hogy a tervezési folyamat volt generatív, amivel eljutottunk egy állapothoz, amit úgy döntöttünk rögzítünk.

• Reszponzive, azaz reagál valamire. Nyílván ez irányítja a folyamatos változását. És ez szemléletes.

• A magyar pavilonban van! És ez nem vicc! Amikor építészeknek workshopot tartottam otthon, akkor húsbavágóan érzékelhető volt, hogy milyen messze járunk mi mindettől. A hazai építészeti világ, mintha valahol megállt volna. A nagy problémát abban latom, hogy nincs meg a kulturális, filozófiai változásról a kép, ami elősegítené, hogy megértsük mi felé tart az építészet, sőt talán a világunk. (Itt halkan mondom, hogy az első napokban folyamatosan az járt a fejemben: itt nem olvasnak science-fictiont?) Meg nagyobb probléma, hogy látják a fiatalok is a sok-sok új formát, érdekes struktúrát, es nem értik a vezérlő erőt, a gondolatiságot mögötte. Ezek nekik csak új formák, amiket a számítógép segítségével most már tudunk modellezni, most már a statikusok tudnak számolni, most már egyszerű róla metszeteket képezni, tehát elemekre bonható, megépíthető, a felülete lefedhető, stb.

• Megvalósult.

• Igen meghatározó programozói tudással működik. Itt szinte az összes hasonló projekt “megfullad”. Általában mindenre reagáló épületeket képzelnek el a tervezők, és mivel korlátozott a számítógépes tudásuk, leegyszerűsödik valamire, ami meg mindig ugyanolyan érdekes, viszont mar nem egy az egyben a valósághoz kötődő. Itt egy filozófiai, tervezési, etikai probléma van, lássunk erre egy példát: Az MIT-n kezdődött, és mar több egyetemen is bevettük az tervezési stúdiós feladatokba a “kártya játékot”. Tulajdonképpen minden diák egy pakli kártyát használhat. A kártyákhoz – mivel meg vannak jelölve, egy rendszer elemei, mégis mindegyik egyedi – szabályt lehet rendelni, mint egy kártyajátékban. A szabályoknak itt viszont más jelentésük kell legyen, mint egy hagyományos játékban. A kártyalapok hajtogatásáról, vagy bevágásáról, illetve egymáshoz való kapcsolodasáról kell hogy szóljon a szabályrendszer. Tehát térbeli papír struktúrákat kell felépíteni hajtogatással, bevágással, kapcsolódási szabályokkal egy pakli kártyából. Ez arra való, hogy megértessük az egésznek a lényégét.